Meghoztam az első részt, ahogy ígértem. Rengeteg pozitív
visszajelzést kaptam, aminek nagyon örülök. Remélem az első
fejezet is legalább ennyire tetszeni fog. Kérekszépen komikat.:$;)
Dóri
xoxo
Június
15., Péntek
Június
15.-e, péntek. Az utolsó tanítási nap a 2011-12-es tanévben.
Minden gyereknek kínszenvedés. Tesi, biosz, művtöri, matek,
angol. A nyolcadik bé utolsó sulis napja egy osztályként.
A
fülledt osztályteremben a monoton kattogáson kívül, - ami azt
jelzi, hogy mennyi idő van még a nyári szünetig – a tanárúr
rekedtes hangját lehet csak hallani. Éppen arról tart beszámolót,
hogy milyen nehéz egyedül végezni a suliban a papírgyűjtést,
meg egyéb „öko” tevékenységeket. Mindezt művészettörténet
címszóval. Oh, azok a laza tanórák, amikor már nem az anyagot
vesszük, csak hallgatjuk a tanárok siránkozását, a felnőttek
mindennapi életéről…
A
diákok egy emberként sóhajtanak föl, amikor végre felcsendül
Beethoven örömódája, ami rendszerint az órák végét jelzi.
Halk suttogás kezdődött, egészen addig, amíg a tanár át nem
lépte az osztály küszöbét. Onnantól kezdve az, aki belép a
terembe úgy érzi, mintha állatkertbe látogatott volna. Teljes
káosz, üvöltözés, dobálózás, széken hintázás és a többi.
Egészen
addig, amíg (csak 10 perc késéssel) megérkezik a matektanár.
Reflexszerűen szólítaná az osztály legrosszabb gyerekét,
Krisztiánt a jól ismert mondatával: „Krisztián a táblához, a
többi addig csinálja a munkafüzeti feladatokat néma csöndben!”.
De aztán rendezi gondolatait, majd egy „Csendben foglaljátok el
magatokat!” utasítással nekikezd az adminisztrációnak. Nos, a
foglaljátok el magatokat részt kiválóan teljesítettük, de a
csendben szó nem minden felsősnek szerepel a szótárában.
Jennifer néni ezennel ránk se bagózott, csak a tanári zsebkönyve
mögött olvasgatta a Kiskegyed júniusi számát. Így repült el az
utolsó matekunk. De mielőtt a tanárnő otthagyott volna minket
szünetelni, természetesen képletekkel gazdag nyarat és sikeresebb
továbbtanulást kívánt.
És
végül a legeslegutolsó óránk: angol. Mivel a tanár fiatal,
nagyon laza és épp ezért imádja mindenki az ő tantárgyát. Az
utolsó 2-3 órán 3. óta mindig filmet nézünk és ez mostanáig
sem változott. Az osztály kockája, Nessa - Vanessa, de mindenki
Nessának hívja – berakta a filmet a laptopba, és beállította
oda, ahol múltórán abbahagytuk. Mielőtt elindíthatta volna,
Krisz és a „csordája” állított be nagy hangzavar közepette.
-
Csókolom! – legyintett a tanárnak és hátravonult a haverjaival
– gyanítom – telefonozni.
-
Good morning! – motyog a tanár és int Nessának, hogy indíthatja.
Az
elkövetkezendő 40 percben belemerültem abba, hogy egy agyalágyúlt,
aki hatalmas testi erővel rendelkezik és egy profi ügynök-szerűség
(bár szerintem inkább bérgyilkos) hogyan tud együttműködni
szükség esetén. Vagyis befejeztünk a „Pofa Be!” c. filmet. Ha
már angol óra, akkor angolul, magyar szöveggel.
Angol
után az osztályfőnök még egyszer elmondta, hogy holnap hányra
vár minket az évzáróra. Vagyis a ballagás… Az igazat
megvallva, nem ettől a ténytől éreztem kisebbnek a gyomrom.
Holnapután nyár… Hétfőn irány London egy pár felsőssel. Erre
vártam, mióta csak az eszemet tudom… Egyszer elutazni Londonba…
Hazafele
menet zenét hallgattam, igyekeztem elterelni a gondolataimat az
utazásról. Aztán beugrott, hogy délután még fodrászhoz is kell
menni. Hülye ballagás…
Lecsuktam
a laptopom tetejét, miután elmentettem egy újabb dokumentumot. Na,
igen… Londonon kívül egy álmot dédelgetek még, ami talán
sosem fog valóra válni… Író szeretnék lenni. Egyszerűen
imádok írni. Számtalan mappám van a Pendrive-on és mind 1D-s
fanfictionokat vagy éppenséggel a rémunalmas életemet rejtik. Az
írás gyakorlatilag az életem, és nagyon zokon veszem, ha valaki
egy rossz kommentet is ír/mondd a sztorijaimról. De persze nem
mutatom ki, csak csendben szenvedek. Pedig legszívesebben bömbölve
rohannék hazáig, egyenesen be a szobámba, az én egyetlenemhez.
Fehér Sony Windows7-tel és webcammal. Nekem Ő
az igazi.
Tavaly karácsonyra kaptam és azóta minden délután rajta lógok.
Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy miután hazaérek a
suliból, megebédelek és utána minden időmet
a gép előtt
ülve töltöm. Keddenként járok gitározni, és estefele szoktunk
kondizni menni anyuval minden nap. Oké, ez még cikibb, de ez van...
-
Kicsim, kész vagy? – nézett be anyu a szobámba. – 10 perc és
indulunk, kapd össze magad! – s ezzel kiviharzott.
Nyöszörögve
álltam föl az ágyamról és elsétáltam a tükörhöz.
Grimaszolva állapítottam meg, hogy úgy nézek ki, mint egy hulla.
Aki úgy izzad, mint egy malac. Jó kezdet...
- Anyuuuu!! – rohantam le a lépcsőn. – Lezuhanyozhatok mielőtt elindulunk? Olyan izzadt vagyok, mintha maratont futottam volna! – panaszkodtam.
- Három perced van. – felelt anyu.
Bólintottam
és felsiettem a fürdőszobába.
Miután vettem egy hideg zuhanyt és felöltöztem – tuti több
volt, mint 3 perc... – egy „mindjárt megvagyok!” kiáltással
lecsúsztam a korláton és gyorsan felvettem az agyonhordott, fehér
(a sok használat után inkább már szürke) Converse-emet. Közben
egyszer-kétszer felnéztem anyára, aki már a bejárati ajtónál
várt és türelmetlenül toporgott.
- Kész vagyok! – egyenesedtem fel.
- Ha miattad nem érünk oda időben, akkor elveszem a laptopodat a gimiig. – morgott.
Hát
igen... Mióta apuval elválltak, azóta nem a régi. Állandóan
morog, ideges, üvöltözik. A legrosszabb, hogy úgy érzem ez az
egész az én hibám és ezért belülről
lassanként felemészt a bűntudat.
Főleg,
amikor esténként hallom anyut, ahogy álomba sírja magát. A
legrosszabb érzés a világon. Ehhez még hozzájárul, hogy két
munkahelye van, mióta egyedül nevel. Így is elég nehezen jövünk
ki, hisz apu sem küld pénz sosem.
– A
következőnél
leszállunk. – közölte, majd tovább SMS-ezett a barátnőjével,
akit én ki nem állhatok. Sőt,
a lányát sem... Jó érzés lesz végre egy kicsit messzebb kerülni
attól az idegbeteg családtól...
Egy
biccentéssel jeleztem, hogy „vettem...” és tovább bámultam az
elsuhanó tájat. Az MP4-en véget ért a Feel This Moment, amivel
vége a kedvenc lejátszási listámnak. Megnyomtam a Play-t, ezzel
újra elindítva az egészet előlről.
Mindezt miközben éppen leszálltam a buszról.
- Milyenre szeretnéd a hajad, nagylány? – kérdezte Hajni, a fordászunk.
- A szokásos jó lesz. – rántottam meg a vállam.
- Biztos? Holnap lesz a ballagás... –borzolta össze a loboncomat.
- Oké, mire gondoltál? – adtam be a derekam.
A
hazafelé vezető
út csöndesen telt, mint általában. Anyu telefonozott, én meg
zenét hallgatva bambultam ki az ablakon. Teljesen olyan, mintha egy
filmben lennénk. Legalábbis a River Flows In You-t hallgatva. Mint
amikor a lány, akit elhagyott élete nagy szerelme, azon
gondolkozna, hogy mit rontott el, vagy éppen mi lett volna ha...
Gondolatmenetemből
anya zökkentet ki, amikor finoman meglökött.
Mire
hazaértünk elment az étvágyam, úgyhogy csak fogtam egy üveg
bubimentes vizet és felvonultam a szobámba. Egyáltalán nem
izgultam a ballagás miatt. Pedig kellett volna...
Június
16., Szombat
Ballagás.
Évzáró. Bizonyitványosztás. Az utolsó napunk...
Reggel a Basket Case-re keltem (az SzJG hatása...). A ruhám már az ágy szélén pihent, használatra készen. Imádtam azt a ruhát. Valahogy elegáns, de annyira mégsem. Hozzá felveszek egy fekete ballerina cipőt, amit egy-egy kis masni diszít. A hajamat tegnap Hajni átvarázsolta ombre típusura, plusz be is lett göndörítve. Nem nagyon, csak ilyen loknisra. Egyszerűen tökéletes! A simneklést és az ékszereket sem vittem túlzásba, mint általában: alapozó, szempillaspirál, átlátszó szájfény, fekete, violinkulcsos füllbevaló, ezüst, ∞ formájú nyaklánc. Mintha csak egy újabb évzáró lenne, semmi különleges.
Ahogy néztem a tükörképem, csak egy átlagos lányt láttam. Sóhajtva bólintottam. Igen, ez vagyok én...
***
Végigvonulni
az iskolában, miközben depisebbnél depisebb dalok szólnak arról,
hogy elmegyünk. Ez minden diák álma. Egészen addig, amíg el nem
jön az a pillanat, mikor ráébred: Véget ért élete egyik fontos
szakasza. Innen az út tovább vezet a felnőttéváláshoz.
Egyre komolyabb, egyre nehezebb.
Amikor
kiértünk a suliból, az udvarra, éreztem, hogy nedvesedik a
szemem. Hiába voltak velem nyolc éven át bunkók, attól még ez
az egész az életem része... volt. És tettek róla, hogy
felejthetetlen legyen.
Ott
ülni, a piros, műanyag
székben, miközben az összes többi gyerek állva vár arra a
mondatra, ami miatt eljöttek... frusztráló. A kisebbek irigykedő
pillantása, a szülők
büszkeségtől
könnyes szeme és a lányok elsírt szemfestéke... Csak egy átlagos
ballagás.
A
tömeget pásztáztam, egy bizonyos személyt kerese, aki néhány
napja megígérte, hogy eljön. Mikor kiszúrtam a fekete hajkoronát,
s benne az összetéveszthetettlen szőke
tincset, széles mosolyra görbültek ajkaim. Boldog voltam, hogy
eljőtt.
Öhm, a megfogalmazás nem pontos. Eljöttek. Ugyanis jobb karjában
a drága kishúgomat tartotta, még a ballal vadul integetett.
Visszaintettem nekik, majd ismét keresni kezdtem valakit. Ha apu itt
van hugival, akkor a feleségének is itt kell lennie.
Na,
igen. Neki másodszorra elég jól összejött. Még én is kedvelem
a nőt.
Ráadásul Becki is tőle
van. A világ legcukibb kistesója. Júliusban lesz a 2. házzasági
évforjulójuk, és tök jól megvannak.
Miután
Melindának is „köszöntem”, visszafordítottam tekintetem az
igazgatóra, aki éppen a záróbeszédét mondta. Minden diák csak
arra az egy mondatra várva fürkészte a dirit, amíg végre
kijeletette: „A 2011-12-es tanévet ezennel lezárom.”
Bumm.
Mintha egy bomba robbant volna. A nagy tömeg ellepte az udvart és a
sulit is. Én egyből
az aulába mentem volna, ha az egyik barom nem jön nekem, ezzel rám
öntve a kólás dobozának tartalmát.
- Hupsz. Legközelebb jobban figyelj... Mi is a neved?
- Menj a francba. – reagáltam le, majd a mosdó felé vettem utamat.
- Ezt nem hiszem el! – morogtam magamban, miközben sikertelenül próbáltam kiszedni az undorító ragacsot az anyagból.
Végül
föladtam, és fortyogva kerestem meg apuékat.
- Elegem van!
- Neked is szia, Törpi! Rég láttalak! – üdvölzölt.
- Sziasztok! Bocsi, csak... Valamelyik idióta rámöntötte a kóláját... – mutattam a ruhámon keletkezett foltra.
- Ne aggódj, majd otthon kiszedjük! – próbált nyugtatni Melinda.
- Köszi. – mosolyogtam rá.
- Semmiség. – viszonozta mosolyom.
- Képzeld, beszéltem anyáddal. – szólalt meg apu, miközben elindultunk a termem felé.
- És? – csillant fel a szemem.
- És elengedett. De egyenlőre csak nyárra. Aztán majd meglátjuk. Ha nem érzed jól magad, akkor hazamész.
- Na ne... Komolyan... Elmehetek Londonba? – ugráltam fel a lépcsőn.
- Igen. Komolyan. De egyenlőre csak nyárra.
- Most viccelsz? Minden álmom az volt, hogy eljussak oda! – mondtam boldogan.
***
Biziosztás
után elköszöntem apuéktól, mivel menniük kellett haza.
Amint
hazaértünk felmentem a szobámba, ahol szembetaláltam magam az
üres dobozokkal, amiket anyu készített ki az ágyamra. Sóhajtva
vetettem magam a munkába, miután beraktam egy pörgős
lejátszási listát a laptopomon és átöltöztem. Mindent
elpakoltam, amit csak tudtam. Végül már csak a ruhák és a
legfontosabb dolgok maradtak.
A
20 perces pihenő
után úgy döntöttem, hogy összeszedem magam és nekikezdek a
gardróbom kipakolásának. Miközben éppen a Viva La Vidát
énekeltem az 1D-vel, már nagyjából mindent elpakoltam, csak azt
nem, ami holnap még kelleni fog. El se hittem, hogy végezttem,
amikor behúztam az utolsó bőrönd
cipzárját is.
Vettem
egy gyors fürdőt
és lefeküdtem. Próbáltam aludni, de csak háromnegyed
tizenkettőkor
tudtam végre lehunyni a szemem. Akkor is csak az utazás járt a
fejemben...
