1. Fejezet

Sziasztok!:) 

Meghoztam az első részt, ahogy ígértem. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, aminek nagyon örülök. Remélem az első fejezet is legalább ennyire tetszeni fog. Kérekszépen komikat.:$;)

Dóri xoxo

Június 15., Péntek

Június 15.-e, péntek. Az utolsó tanítási nap a 2011-12-es tanévben. Minden gyereknek kínszenvedés. Tesi, biosz, művtöri, matek, angol. A nyolcadik bé utolsó sulis napja egy osztályként.

A fülledt osztályteremben a monoton kattogáson kívül, - ami azt jelzi, hogy mennyi idő van még a nyári szünetig – a tanárúr rekedtes hangját lehet csak hallani. Éppen arról tart beszámolót, hogy milyen nehéz egyedül végezni a suliban a papírgyűjtést, meg egyéb „öko” tevékenységeket. Mindezt művészettörténet címszóval. Oh, azok a laza tanórák, amikor már nem az anyagot vesszük, csak hallgatjuk a tanárok siránkozását, a felnőttek mindennapi életéről…

A diákok egy emberként sóhajtanak föl, amikor végre felcsendül Beethoven örömódája, ami rendszerint az órák végét jelzi. Halk suttogás kezdődött, egészen addig, amíg a tanár át nem lépte az osztály küszöbét. Onnantól kezdve az, aki belép a terembe úgy érzi, mintha állatkertbe látogatott volna. Teljes káosz, üvöltözés, dobálózás, széken hintázás és a többi.

Egészen addig, amíg (csak 10 perc késéssel) megérkezik a matektanár. Reflexszerűen szólítaná az osztály legrosszabb gyerekét, Krisztiánt a jól ismert mondatával: „Krisztián a táblához, a többi addig csinálja a munkafüzeti feladatokat néma csöndben!”. De aztán rendezi gondolatait, majd egy „Csendben foglaljátok el magatokat!” utasítással nekikezd az adminisztrációnak. Nos, a foglaljátok el magatokat részt kiválóan teljesítettük, de a csendben szó nem minden felsősnek szerepel a szótárában. Jennifer néni ezennel ránk se bagózott, csak a tanári zsebkönyve mögött olvasgatta a Kiskegyed júniusi számát. Így repült el az utolsó matekunk. De mielőtt a tanárnő otthagyott volna minket szünetelni, természetesen képletekkel gazdag nyarat és sikeresebb továbbtanulást kívánt.

És végül a legeslegutolsó óránk: angol. Mivel a tanár fiatal, nagyon laza és épp ezért imádja mindenki az ő tantárgyát. Az utolsó 2-3 órán 3. óta mindig filmet nézünk és ez mostanáig sem változott. Az osztály kockája, Nessa - Vanessa, de mindenki Nessának hívja – berakta a filmet a laptopba, és beállította oda, ahol múltórán abbahagytuk. Mielőtt elindíthatta volna, Krisz és a „csordája” állított be nagy hangzavar közepette.

- Csókolom! – legyintett a tanárnak és hátravonult a haverjaival – gyanítom – telefonozni.

- Good morning! – motyog a tanár és int Nessának, hogy indíthatja.

Az elkövetkezendő 40 percben belemerültem abba, hogy egy agyalágyúlt, aki hatalmas testi erővel rendelkezik és egy profi ügynök-szerűség (bár szerintem inkább bérgyilkos) hogyan tud együttműködni szükség esetén. Vagyis befejeztünk a „Pofa Be!” c. filmet. Ha már angol óra, akkor angolul, magyar szöveggel.

Angol után az osztályfőnök még egyszer elmondta, hogy holnap hányra vár minket az évzáróra. Vagyis a ballagás… Az igazat megvallva, nem ettől a ténytől éreztem kisebbnek a gyomrom. Holnapután nyár… Hétfőn irány London egy pár felsőssel. Erre vártam, mióta csak az eszemet tudom… Egyszer elutazni Londonba…

Hazafele menet zenét hallgattam, igyekeztem elterelni a gondolataimat az utazásról. Aztán beugrott, hogy délután még fodrászhoz is kell menni. Hülye ballagás…

Lecsuktam a laptopom tetejét, miután elmentettem egy újabb dokumentumot. Na, igen… Londonon kívül egy álmot dédelgetek még, ami talán sosem fog valóra válni… Író szeretnék lenni. Egyszerűen imádok írni. Számtalan mappám van a Pendrive-on és mind 1D-s fanfictionokat vagy éppenséggel a rémunalmas életemet rejtik. Az írás gyakorlatilag az életem, és nagyon zokon veszem, ha valaki egy rossz kommentet is ír/mondd a sztorijaimról. De persze nem mutatom ki, csak csendben szenvedek. Pedig legszívesebben bömbölve rohannék hazáig, egyenesen be a szobámba, az én egyetlenemhez. Fehér Sony Windows7-tel és webcammal. Nekem Ő az igazi. Tavaly karácsonyra kaptam és azóta minden délután rajta lógok. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy miután hazaérek a suliból, megebédelek és utána minden időmet a gép előtt ülve töltöm. Keddenként járok gitározni, és estefele szoktunk kondizni menni anyuval minden nap. Oké, ez még cikibb, de ez van...

- Kicsim, kész vagy? – nézett be anyu a szobámba. – 10 perc és indulunk, kapd össze magad! – s ezzel kiviharzott.

Nyöszörögve álltam föl az ágyamról és elsétáltam a tükörhöz. Grimaszolva állapítottam meg, hogy úgy nézek ki, mint egy hulla. Aki úgy izzad, mint egy malac. Jó kezdet...

• Anyuuuu!! – rohantam le a lépcsőn. – Lezuhanyozhatok mielőtt elindulunk? Olyan izzadt vagyok, mintha maratont futottam volna! – panaszkodtam.
• Három perced van. – felelt anyu.

Bólintottam és felsiettem a fürdőszobába. Miután vettem egy hideg zuhanyt és felöltöztem – tuti több volt, mint 3 perc... – egy „mindjárt megvagyok!” kiáltással lecsúsztam a korláton és gyorsan felvettem az agyonhordott, fehér (a sok használat után inkább már szürke) Converse-emet. Közben egyszer-kétszer felnéztem anyára, aki már a bejárati ajtónál várt és türelmetlenül toporgott.

• Kész vagyok! – egyenesedtem fel.
• Ha miattad nem érünk oda időben, akkor elveszem a laptopodat a gimiig. – morgott.

Hát igen... Mióta apuval elválltak, azóta nem a régi. Állandóan morog, ideges, üvöltözik. A legrosszabb, hogy úgy érzem ez az egész az én hibám és ezért belülről lassanként felemészt a bűntudat. Főleg, amikor esténként hallom anyut, ahogy álomba sírja magát. A legrosszabb érzés a világon. Ehhez még hozzájárul, hogy két munkahelye van, mióta egyedül nevel. Így is elég nehezen jövünk ki, hisz apu sem küld pénz sosem.

– A következőnél leszállunk. – közölte, majd tovább SMS-ezett a barátnőjével, akit én ki nem állhatok. Sőt, a lányát sem... Jó érzés lesz végre egy kicsit messzebb kerülni attól az idegbeteg családtól...

Egy biccentéssel jeleztem, hogy „vettem...” és tovább bámultam az elsuhanó tájat. Az MP4-en véget ért a Feel This Moment, amivel vége a kedvenc lejátszási listámnak. Megnyomtam a Play-t, ezzel újra elindítva az egészet előlről. Mindezt miközben éppen leszálltam a buszról.

• Milyenre szeretnéd a hajad, nagylány? – kérdezte Hajni, a fordászunk.
• A szokásos jó lesz. – rántottam meg a vállam.
• Biztos? Holnap lesz a ballagás... –borzolta össze a loboncomat.
• Oké, mire gondoltál? – adtam be a derekam.

A hazafelé vezető út csöndesen telt, mint általában. Anyu telefonozott, én meg zenét hallgatva bambultam ki az ablakon. Teljesen olyan, mintha egy filmben lennénk. Legalábbis a River Flows In You-t hallgatva. Mint amikor a lány, akit elhagyott élete nagy szerelme, azon gondolkozna, hogy mit rontott el, vagy éppen mi lett volna ha...

Gondolatmenetemből anya zökkentet ki, amikor finoman meglökött.

Mire hazaértünk elment az étvágyam, úgyhogy csak fogtam egy üveg bubimentes vizet és felvonultam a szobámba. Egyáltalán nem izgultam a ballagás miatt. Pedig kellett volna...

Június 16., Szombat

Ballagás. Évzáró. Bizonyitványosztás. Az utolsó napunk...

Reggel a Basket Case-re keltem (az SzJG hatása...). A ruhám már az ágy szélén pihent, használatra készen. Imádtam azt a ruhát. Valahogy elegáns, de annyira mégsem. Hozzá felveszek egy fekete ballerina cipőt, amit egy-egy kis masni diszít. A hajamat tegnap Hajni átvarázsolta ombre típusura, plusz be is lett göndörítve. Nem nagyon, csak ilyen loknisra. Egyszerűen tökéletes! A simneklést és az ékszereket sem vittem túlzásba, mint általában: alapozó, szempillaspirál, átlátszó szájfény, fekete, violinkulcsos füllbevaló, ezüst, ∞ formájú nyaklánc. Mintha csak egy újabb évzáró lenne, semmi különleges.

Ahogy néztem a tükörképem, csak egy átlagos lányt láttam. Sóhajtva bólintottam. Igen, ez vagyok én...

***

Végigvonulni az iskolában, miközben depisebbnél depisebb dalok szólnak arról, hogy elmegyünk. Ez minden diák álma. Egészen addig, amíg el nem jön az a pillanat, mikor ráébred: Véget ért élete egyik fontos szakasza. Innen az út tovább vezet a felnőttéváláshoz. Egyre komolyabb, egyre nehezebb.

Amikor kiértünk a suliból, az udvarra, éreztem, hogy nedvesedik a szemem. Hiába voltak velem nyolc éven át bunkók, attól még ez az egész az életem része... volt. És tettek róla, hogy felejthetetlen legyen.

Ott ülni, a piros, műanyag székben, miközben az összes többi gyerek állva vár arra a mondatra, ami miatt eljöttek... frusztráló. A kisebbek irigykedő pillantása, a szülők büszkeségtől könnyes szeme és a lányok elsírt szemfestéke... Csak egy átlagos ballagás.

A tömeget pásztáztam, egy bizonyos személyt kerese, aki néhány napja megígérte, hogy eljön. Mikor kiszúrtam a fekete hajkoronát, s benne az összetéveszthetettlen szőke tincset, széles mosolyra görbültek ajkaim. Boldog voltam, hogy eljőtt. Öhm, a megfogalmazás nem pontos. Eljöttek. Ugyanis jobb karjában a drága kishúgomat tartotta, még a ballal vadul integetett. Visszaintettem nekik, majd ismét keresni kezdtem valakit. Ha apu itt van hugival, akkor a feleségének is itt kell lennie.

Na, igen. Neki másodszorra elég jól összejött. Még én is kedvelem a nőt. Ráadásul Becki is tőle van. A világ legcukibb kistesója. Júliusban lesz a 2. házzasági évforjulójuk, és tök jól megvannak.

Miután Melindának is „köszöntem”, visszafordítottam tekintetem az igazgatóra, aki éppen a záróbeszédét mondta. Minden diák csak arra az egy mondatra várva fürkészte a dirit, amíg végre kijeletette: „A 2011-12-es tanévet ezennel lezárom.”

Bumm. Mintha egy bomba robbant volna. A nagy tömeg ellepte az udvart és a sulit is. Én egyből az aulába mentem volna, ha az egyik barom nem jön nekem, ezzel rám öntve a kólás dobozának tartalmát.

• Hupsz. Legközelebb jobban figyelj... Mi is a neved?
• Menj a francba. – reagáltam le, majd a mosdó felé vettem utamat.
• Ezt nem hiszem el! – morogtam magamban, miközben sikertelenül próbáltam kiszedni az undorító ragacsot az anyagból.

Végül föladtam, és fortyogva kerestem meg apuékat.

• Elegem van!
• Neked is szia, Törpi! Rég láttalak! – üdvölzölt.
• Sziasztok! Bocsi, csak... Valamelyik idióta rámöntötte a kóláját... – mutattam a ruhámon keletkezett foltra.
• Ne aggódj, majd otthon kiszedjük! – próbált nyugtatni Melinda.
• Köszi. – mosolyogtam rá.
• Semmiség. – viszonozta mosolyom.
• Képzeld, beszéltem anyáddal. – szólalt meg apu, miközben elindultunk a termem felé.
• És? – csillant fel a szemem.
• És elengedett. De egyenlőre csak nyárra. Aztán majd meglátjuk. Ha nem érzed jól magad, akkor hazamész.
• Na ne... Komolyan... Elmehetek Londonba? – ugráltam fel a lépcsőn.
• Igen. Komolyan. De egyenlőre csak nyárra.
• Most viccelsz? Minden álmom az volt, hogy eljussak oda! – mondtam boldogan.

***

Biziosztás után elköszöntem apuéktól, mivel menniük kellett haza.

Amint hazaértünk felmentem a szobámba, ahol szembetaláltam magam az üres dobozokkal, amiket anyu készített ki az ágyamra. Sóhajtva vetettem magam a munkába, miután beraktam egy pörgős lejátszási listát a laptopomon és átöltöztem. Mindent elpakoltam, amit csak tudtam. Végül már csak a ruhák és a legfontosabb dolgok maradtak.

A 20 perces pihenő után úgy döntöttem, hogy összeszedem magam és nekikezdek a gardróbom kipakolásának. Miközben éppen a Viva La Vidát énekeltem az 1D-vel, már nagyjából mindent elpakoltam, csak azt nem, ami holnap még kelleni fog. El se hittem, hogy végezttem, amikor behúztam az utolsó bőrönd cipzárját is.

Vettem egy gyors fürdőt és lefeküdtem. Próbáltam aludni, de csak háromnegyed tizenkettőkor tudtam végre lehunyni a szemem. Akkor is csak az utazás járt a fejemben...